Limp Bizkit: Gold Cobra

A Limp Bizkit azért tért vissza, mert nem tetszik a tagoknak az, ahogy a mai fiatalok zenélnek. A banda úgy érzi, épp itt az ideje megmutatni az utánuk jövő korosztálynak, milyen is egy igazán jó csapat, még ha kicsit túlkoros is. Valami ilyesmi volt három éve a Limp Bizkit összeállásának hivatalos verziója.

A nem hivatalos pedig valahogy így hangozna: Wes Borlandon kívül a banda többi tagjának igencsak leáldozott a csillaga, Fred Durst 2008-ban rendezett The Longshots filmjének hatalmas bukása után páros lábbal rúgták ki Hollywoodból, annak környékére csak Dr. House-ba mehetett vissza mellékszereplőnek. John Otto dobos annyira legatyásodott, hogy interneten próbált meg diákokat szerezni, akiket zenélni akart tanítani óránként 100 dollárért.

Az előzmények után féltem a Gold Cobrától, arra számítottam, hogy egy totálisan piacorientált zenei csatornáknak készült trágya lesz, mint a Results May Vary (és biztos sokan nem értenek egyet, de szerintem a Chocolate Starfish több dala is hasonló indíttatásból íródott anno). Persze reménykedtem is, mert a Limp Bizkit első két albuma nálam 10 pontos, és bár manapság divat köpködni a nu metált, azért Dursték ezekkel a korongokkal igenis egy új stílust teremtettek akkoriban. Leszögezem, hogy csak a 13 számot tartalmazó albumról írok, mert a hozzá vágott ilyen-olyan bónusztrackek csak rontanák a Gold Cobra megítélését.

Az anyagról rögtön meg kell jegyeznem, hogy tényleg jó lett, vad, néha slágeres és nem mellesleg tipikusan Limp Bizkit-es. Ez azért fontos, mert a legtöbb nu metálos csapat megpróbált beállni a mai trendnek, és olyan zenét készíteni, ami most divatos (a legtöbb talán ezért is bukott meg). Az album klipes címadó dala, a Gold Cobra pont olyan, ami még a rádióknak és a hevesebb vérmérsékletű rajongóknak is kipipálható. Negatív kritikát a keményebb trackekhez fűznék. Több ilyen dalukból is hiányzik a két refrén utáni kis őrület, egy igazán kiadós Durst-őrjöngés, ilyet meglepő módon csak a slágernek induló és a végére elboruló Walking Awayben fedeztem fel.

Leginkább a Significant Other zenei világát követi az új korong (persze szelídebben, rádióbarátabban), ezek közül a kedvenceim a Get A Life, a Why Try, a Douche Bag, a Shark Attack és a Shotgun. Aztán vannak olyan alkotások, amelyeket szerintem kifejezetten slágernek „gyártottak”, de meglepő módon ezek is élvezhetőek. Ilyen például a Loser és az Autotunage, kár, hogy nem ilyen számokat komponáltak anno a Results May Varyre (Borland nélkül ugyebár ez nehezen ment volna).

Összegezve, a Limp Bizkit tényleg visszatért, és bár mint régen, most sem a hihetetlen zenei tehetségük miatt vagy a költői szövegükért fogjuk szeretni, azért örülhetünk, hogy talán újra ki lehet égés nélkül mondani azt, hogy szeretem a nu metált.

10/8

Fehér Tamás